Valentinus

Valentinus
Életrajzi adatok
Született	100 körül Egyiptom, valószínűleg Phrebonis vagy Alexandria környéke
Elhunyt	165 után, talán 170–180 körül bizonytalan; egyes hagyományok szerint Ciprus
Munkássága
Vallás	kereszténység
Felekezet	valentiniánus irányzat
Tisztség	tanító, teológus, iskolalapító

Valentinus vagy magyaros átírással Valentinosz (görögül: Οὐαλεντῖνος; kb. 100 – kb. 170/180) ókeresztény teológus és tanító, a keresztény gnózis egyik legjelentősebb 2. századi képviselője, a róla elnevezett valentiniánus iskola alapítója. Tanítása a 2. század közepén Rómában, Egyiptomban, Szíriában, Kis-Ázsiában és Itáliában is követőkre talált.

Ellenfelei, köztük Iréneusz és Tertullianus, eretnek tanítónak tartották. Követői viszont a keresztény kinyilatkoztatás mélyebb, filozófiai és spirituális értelmezőjét látták benne. A modern kutatás ezért különbséget tesz Valentinus saját, töredékesen fennmaradt tanítása, a későbbi valentiniánus iskolák rendszerei, valamint az egyházi vitairatok polemikus értelmezései között.

Forráshelyzet

Valentinus saját művei nem maradtak fenn teljes terjedelmükben. Rövid töredékeket Alexandriai Kelemen, Hippolütosz és más késő antik szerzők őriztek meg. A neki vagy iskolájának tulajdonított tanításokat főként ellenfelei, mindenekelőtt Iréneusz és Tertullianus összefoglalásaiból ismerjük. Ezek értékes források, de vitairati jellegük miatt óvatosan kezelendők.

A Nag Hammadi-i kódexek felfedezése után több olyan kopt nyelvű szöveg vált ismertté, amelyet a kutatás részben vagy egészben valentiniánus környezethez köt. Ilyen például Az igazság evangéliuma, a Fülöp evangéliuma, a Háromrészes tanítás és a Feltámadásról szóló értekezés.

A „Valentinus tanítása” kifejezés ezért nem mindig egyértelmű. Egyes források magára Valentinusra, mások tanítványaira, megint mások a későbbi valentiniánus iskolákra vonatkoznak. Iréneusz például részletesen ismerteti a harminc aiónból álló valentiniánus rendszert, de maga is jelzi, hogy elsősorban Ptolemaiosz körének tanítását írja le.

Élete

Valentinus valószínűleg Egyiptomban született. Egyes ókori hagyományok Phrebonishoz kötik származását, amelyet általában a Nílus-delta keleti részén, a mai Tell el-Farama közelében keresnek. Más források egyszerűbben alexandriai vagy alexandriai műveltségű tanítóként említik.

Alexandria a 2. században a görög műveltség, a zsidó írásmagyarázat és a keresztény tanítás egyik fontos központja volt. Valentinus gondolkodásában felismerhető a középplatonikus filozófiai nyelv, a bibliai exegézis, valamint a hellenisztikus vallásfilozófia hatása.

Alexandriai Kelemen szerint Valentinus követői azt állították, hogy mesterük Theudas tanítványa volt, Theudas pedig Pál apostol tanítványa. Ez az adat a valentiniánus iskola apostoli eredetigényét fejezi ki. Történeti bizonyossággal azonban nem igazolható, mert Theudasról független forrás alig ismert.

Iréneusz nyomán Euszebiosz azt írja, hogy Valentinus Hüginosz római püspök idején érkezett Rómába, Piusz idején működött a legnagyobb hatással, és Anicét idejéig maradt ott. Ez a hagyomány általában a 130-as évek végétől vagy a 140-es évek elejétől a 150-es évek közepéig tartó római működést valószínűsíti.

Tertullianus későbbi beszámolója szerint Valentinus Rómában egyházi vezetői tisztségre is számított, de amikor helyette egy hitvallót választottak, sértődöttségből eltávolodott az egyházi közösségtől. A történetet a kutatás óvatosan kezeli, mert Tertullianus műve vitairat, és a motivációs magyarázat inkább polemikus, mintsem semleges életrajzi közlés.

Valentinus római működése után további sorsa bizonytalan. Epiphaniosz szerint Cipruson is tanított. Halálának ideje és helye nem állapítható meg biztosan. Egyes régebbi források 160–165 körülre teszik, mások inkább 170–180 körüli halált valószínűsítenek.

Időrendi áttekintés

Valentinus életének főbb, valószínűsíthető állomásai

Időpont	Esemény	Megjegyzés
kb. 100	Születése Egyiptomban	Egyes hagyományok szerint Phrebonisban vagy Alexandria környékén
120-as–130-as évek	Alexandriai tanulmányok és tanítói működés	A hellenisztikus filozófia és a keresztény írásmagyarázat hatása valószínű
kb. 136–140	Rómába érkezik	Iréneusz és Euszebiosz szerint Hüginosz idején
kb. 140–155	Római tanítói működésének virágkora	Piusz római püspök idejére esik
kb. 155–166	Római jelenléte Anicét idejéig	A pontos időhatár bizonytalan
165 után, talán 170–180 körül	Halála	Helye bizonytalan; egyes hagyományok Ciprust említik

Tanítása

Általános jellemzés

Valentinus tanítása a 2. századi keresztény gondolkodás egyik legösszetettebb irányzata volt. Nem egyszerűen pogány filozófia keresztény szóhasználattal, de nem is azonos a későbbi nagyegyházi kereszténységgel. Rendszere a keresztény kinyilatkoztatás, a páli és jánosi szövegek, a zsidó írásmagyarázat, valamint a hellenisztikus és platonikus fogalmak sajátos értelmezéséből alakult ki.

A valentiniánus gondolkodás központi témája az ember isteni eredetének felismerése és a visszatérés a teljességhez. A megváltás lényege nem pusztán értelmi tudás, hanem a gnózis: az isteni eredet, a világ helyzete és Krisztus kinyilatkoztató szerepének üdvösséget adó felismerése. A valentiniánus szövegekben a gnózis egyszerre jelent megvilágosodást, átalakulást, kegyelmet és a mennyei világhoz való tartozás tudatosulását.

A pléróma és az aión-rendszer

A valentiniánus rendszer központi fogalma a pléróma vagy teljesség, az isteni valóság tökéletes birodalma. Ennek legfőbb forrása a megismerhetetlen Atya, akit a források Bythosznak, vagyis Mélységnek is neveznek. Vele együtt jelenik meg Sige, a Csend. Belőlük és a további isteni kibontakozásokból származnak az aiónok, vagyis az isteni teljesség személyes vagy megszemélyesített erői.

A klasszikus valentiniánus rendszerben a pléróma harminc aiónból áll. Ezek párokban, úgynevezett szüzügiákban jelennek meg. Iréneusz szerint az első négyes a Bythosz és Sige, majd a Nousz és Alétheia; utánuk következik többek között a Logosz és Zoé, valamint Anthróposz és Ekklészia. A nevek részben bibliai és teológiai fogalmak, részben filozófiai és mitikus jelképek.

A valentiniánus mítoszban a pléróma zavara Sophia, vagyis a Bölcsesség alakjához kapcsolódik. Sophia vágyik arra, hogy közvetlenül megragadja a megismerhetetlen Atyát, de ez lehetetlen. Szenvedélye, zavara és tudatlansága következtében a plérómán kívül rendezetlen állapot keletkezik. A különböző valentiniánus változatok ezt a folyamatot eltérően magyarázzák, de közös bennük, hogy a világ tökéletlenségét nem az Atya közvetlen teremtő akaratából, hanem egy közvetett, sérült vagy hiányos folyamatból vezetik le.

A démiurgosz és a teremtett világ

A valentiniánus tanításban a látható világ alkotója a démiurgosz, aki nem azonos a legfőbb Atyával. A démiurgosz több forrásban tudatlan vagy korlátozott alkotóként jelenik meg: nem ismeri a fölötte álló isteni teljességet, és saját teremtő szerepét végsőnek gondolja.

Ez a felfogás megkülönbözteti a valentiniánusokat több más gnosztikus irányzattól. A démiurgosz náluk általában nem egyszerűen gonosz vagy rosszindulatú lény, hanem korlátozott tudású, alacsonyabb rendű alkotó. Ezzel szemben egyes széthiánus vagy radikálisabb gnosztikus rendszerekben a világalkotó hatalom kifejezettebben ellenséges és megtévesztő alakot ölthet.

A valentiniánusoknál a világ nem feltétlenül teljesen gonosz, de alacsonyabb rendű és hiányos. A test, az anyag és az idő világa a teljességtől való távolság jele. A nagyegyházi keresztény szerzők éppen ezért bírálták a valentiniánus tanítást. Szerintük az veszélyeztette a teremtés jóságáról, Krisztus valóságos megtestesüléséről és a test feltámadásáról szóló apostoli hitet.

Az ember hármas felosztása

A valentiniánus antropológia legismertebb eleme az emberek hármas felosztása. A források három típust különböztetnek meg: a hülikus, a pszükhikus és a pneumatikus embert.

A valentiniánus emberkép három típusa

Típus	Görög eredet	Jelentés	Üdvtani helyzet
Hülikus vagy anyagi ember	hülé = anyag	Az anyagi világhoz kötött ember	A rendszer legtöbb változata szerint nem jut el a teljes megváltásra
Pszükhikus vagy lelki ember	pszükhé = lélek	A hit, erkölcs és egyházi élet szintjén élő ember	Köztes helyzetű; hit és jó cselekedetek révén részesedhet bizonyos üdvösségben
Pneumatikus vagy szellemi ember	pneuma = szellem	Az isteni eredetű szellemi mag hordozója	A gnózis által visszatérhet a plérómába

Ez a felosztás részben páli kifejezésekre támaszkodik: Pál apostol leveleiben is szerepel a pszükhikosz és pneumatikosz ellentétpárja, valamint a „lelki test” és „szellemi test” különbsége. A valentiniánus rendszer azonban ezeket a kifejezéseket saját kozmológiai és üdvtani rendjébe illesztette, ezért nem azonos Pál apostol tanításával.

A modern kutatás árnyaltabban kezeli ezt a hármas felosztást, mint a régebbi, leegyszerűsítő leírások. A pneumatikusok üdvössége a rendszer szerint ugyan a szellemi eredethez kapcsolódik, de több valentiniánus forrásban a szellemi mag formálódása, erkölcsi megtisztulása és tökéletesedése is szükséges. A pszükhikusok szerepe sem pusztán negatív: a forrásokban a hit, az erkölcsi cselekvés és a kegyelem számukra is jelentőséggel bír.

Krisztus szerepe

A valentiniánus rendszerekben Krisztus elsősorban kinyilatkoztató és megváltó alak. Feladata, hogy megismertesse az Atyát, felébressze a szellemi eredet tudatát, és lehetővé tegye a plérómába való visszatérést. A megváltás ezért nem csupán bűnbocsánatként, hanem a tudatlanságból való felébredésként és az isteni teljességgel való újraegyesülésként jelenik meg.

A valentiniánus krisztológia nem egységes. Egyes források erősen hangsúlyozzák Krisztus mennyei eredetét és szellemi testét, mások bizonyos módon számolnak földi megjelenésével is. A keleti valentiniánus irányzatokban erősebbnek tűnik a Megváltó mennyei és szellemi természetének hangsúlyozása. A nyugati vagy itáliai vonal egyes forrásai inkább azt mutatják, hogy Jézus földi alakja és a mennyei Krisztus viszonya bonyolultabb teológiai értelmezés tárgya volt.

A valentiniánus szövegekben Krisztus földi valóságát gyakran sajátos módon minősítik. Ezért a nagyegyházi szerzők több esetben dokétának vagy doketizmushoz közel állónak tartották őket. A bírálat középpontjában az állt, hogy az egyházi hit szerint Krisztus valóságos születése, szenvedése, halála és feltámadása az üdvösség alapja. Ha Krisztus teste csak látszatként, szellemi öltözetként vagy alacsonyabb rendű közvetítőként jelenik meg, az az egyházi szerzők szerint meggyengíti a megtestesülés és a feltámadás tanát.

Töredékek Valentinus saját műveiből

Valentinus írásaiból csak rövid részletek maradtak fenn. A töredékek alapján nem lehet teljes rendszert rekonstruálni, de megmutatják tanításának költői, elmélkedő és misztikus jellegét. Alexandriai Kelemen olyan részleteket idéz tőle, amelyek a szív megtisztulásáról, az isteni jóságról, az angyalokról és az ember szellemi eredetéről szólnak.

Az egyik, Alexandriai Kelemennél fennmaradt töredék szerint a szív megtisztulása a Fiú megnyilatkozásához kapcsolódik: „Egy az, aki jó; a Fiú általi megnyilatkozás révén tisztulhat meg a szív.” A részlet arra utal, hogy Valentinus számára a megváltás nem pusztán tanrendszer elfogadása volt, hanem belső átalakulás.

Hippolütosz egy rövid, zsoltárszerű szöveget is megőrzött, amelyet a modern szakirodalom gyakran Nyári aratás címen említ. A szöveg kezdete magyarul így adható vissza: „Szellemben látom: minden függ; szellemben tudom: minden hordozva van.” A töredék a lélek, a test, a levegő és az égi valóság összekapcsoltságát képszerű formában fejezi ki.

Ezek a rövid szövegek jóval kevésbé rendszerezettek, mint Iréneusz hosszú valentiniánus beszámolói. Emiatt több kutató úgy véli, hogy Valentinus eredeti tanítása személyesebb, elmélkedőbb és kevésbé merev rendszerű lehetett, mint a későbbi tanítványok által kidolgozott valentiniánus kozmológia.

Szentségi és közösségi gyakorlat

A valentiniánus közösségek vallási gyakorlatáról kevesebb biztos adat maradt fenn, mint tanításaikról. A források utalnak keresztségre, felkenésre, megváltási rítusra, menyegzői vagy nászszobai szimbolikára és eucharisztikus értelmezésekre. Ezeket nem mindig lehet egyetlen egységes liturgikus rendbe illeszteni, mert a források különböző helyekről és időkből származnak.

A Fülöp evangéliuma és más valentiniánus jellegű szövegek az eucharisztiát a megtestesülés és a megváltás szimbolikájával kapcsolják össze. A kenyér és a bor, a test és a vér nyelve a valentiniánus értelmezésben a Megváltó, Sophia és a szellemi mag kapcsolatát is kifejezhette. Ez a nyelv részben a közös keresztény eucharisztikus hagyományból táplálkozott, de a valentiniánus kozmológia sajátos fogalmaival értelmezte azt újra.

Miért volt vonzó a tanítása?

Valentinus tanítása különösen az iskolázott, filozófiai érdeklődésű keresztények számára lehetett vonzó. Rendszere összekapcsolta a bibliai szövegek allegorikus értelmezését, a platóni ihletésű világszemléletet és a személyes megváltás misztikus nyelvét. A világban tapasztalható idegenséget és szenvedést egy nagy kozmikus dráma részeként magyarázta.

Római sikerét az is magyarázhatja, hogy a városban a 2. század közepén sokféle keresztény tanítói kör működött egymás mellett. A keresztény közösségek ekkor még nem a későbbi, teljesen kiépült intézményi rendben éltek. A művelt tanítók, filozófusok és prédikátorok nagy szerepet játszottak a keresztény gondolkodás formálásában.

A valentiniánus tanítás vigasztaló elemet is hordozott. A pneumatikus emberben lévő szellemi mag a rendszer szerint nem pusztulhat el véglegesen, mert eredete a mennyei teljességhez kapcsolja. Ez a gondolat a világ törékenységét és az ember belső idegenségérzetét kozmikus távlatba helyezte.

Kapcsolata a római egyházzal

Valentinus római működésének idején a város keresztény közösségei sokszínűek voltak. Rómában több tanító, házi közösség és teológiai irányzat volt jelen. Ugyanebben a környezetben tanított Jusztinosz vértanú, és itt jelent meg Markión és több gnosztikus tanító is.

A nagyegyházi szerzők Valentinus tanítását nem pusztán fegyelmi vagy politikai okból bírálták. A vita a keresztény hit központi kérdéseit érintette: az Ószövetség Istenének és Jézus Krisztus Atyjának azonosságát, a teremtés jóságát, Krisztus valóságos megtestesülését, a test feltámadását, valamint az apostoli hagyomány nyilvános és közösségi jellegét. Iréneusz szerint az igaz tanítás nem titkos beavatott láncolatokban, hanem az apostoloktól átvett és az egyházakban nyilvánosan őrzött hagyományban marad fenn.

A valentiniánusok ugyanakkor nem külső pogány vallásként jelentek meg, hanem kereszténynek tartották magukat. Írásaikban Jézusról, az Atyáról, a Lélekről, az evangéliumról, Pálról, Jánosról, az egyházról és a megváltásról beszéltek. A vita ezért nem egyszerűen kereszténység és nem kereszténység között zajlott, hanem a keresztény kinyilatkoztatás értelmezéséről.

Szentháromságtani értékelése

Valentinus neve a szentháromságtan történetében is előfordul, de szerepét óvatosan kell értékelni. Töredékeiben és a neki tulajdonított szövegekben valóban találhatók olyan megfogalmazások, amelyek az Atya, az Ige vagy Fiú és a Szentlélek viszonyáról beszélnek. Ezek azonban nem azonosak a nikaiai és konstantinápolyi hitvallások későbbi, fogalmilag tisztázott szentháromságtanával.

Egy késő antik forrás Valentinusnak tulajdonít egy A három természetről című művet, amelyben állítólag az Atya, a Fiú és a Szentlélek három hüposztasziszaként szerepelt. Mivel maga a mű nem maradt fenn, és az adat késői közvetítésből ismert, ebből nem következik, hogy Valentinus fogalmazta volna meg elsőként a keresztény Szentháromság-tant. Inkább arról van szó, hogy a 2. században több keresztény irányzat is kereste az Atya, Krisztus és a Lélek viszonyának megfelelő nyelvét, miközben a későbbi dogmatikai terminológia még nem alakult ki.

A későbbi egyházi szentháromságtan bibliai, liturgikus, hitvallási és patrisztikus fejlődés eredménye volt. Valentinus jelentősége ebben a történetben nem az, hogy ő hozta volna létre a későbbi dogmát, hanem az, hogy tanítása jól mutatja: a 2. században az Atya, a Fiú, a Lélek, a teremtés és a megváltás viszonya már a keresztény gondolkodás egyik legfontosabb kérdése volt.

Művei és neki tulajdonított írások

Valentinus teljes művei elvesztek. A fennmaradt töredékek alapján beszédeket, leveleket, zsoltárszerű költeményeket és elmélkedő szövegeket is írhatott. Alexandriai Kelemen több rövid részletet idéz tőle, amelyekben a szív megtisztulása, az isteni jóság, az angyalok és az emberi szellemi eredet kér]dései jelennek meg.

Az igazság evangéliuma különösen szorosan kapcsolódik a valentiniánus hagyományhoz. Iréneusz említi, hogy a valentiniánusok használtak egy ilyen című művet. A Nag Hammadi-kódexekben fennmaradt szöveg nem elbeszélő evangélium, hanem költői, elmélkedő jellegű tanítás az Atya megismeréséről, a tudatlanság megszűnéséről és Krisztus kinyilatkoztató szerepéről.

A mű közvetlen szerzősége vitatott. Régebben többen Valentinus saját írásának tartották, de újabb kutatók, köztük Thomassen, Layton és Brakke inkább Valentinus közvetlen tanítványi köréhez vagy a korai valentiniánus közösséghez kapcsolják. A mű mindenesetre a korai valentiniánus gondolkodás egyik legfontosabb tanúja.

A későbbi valentiniánus irodalomhoz kapcsolható még Ptolemaiosz Levele Flórához, Herakleón János-kommentárjának töredékei, Theodotosz tanításainak Alexandriai Kelemen által megőrzött kivonatai, valamint több Nag Hammadi-szöveg. Ezek nem feltétlenül Valentinus saját tanítását őrzik, de megmutatják, hogyan fejlődött tovább az általa elindított iskola.

Tanítványai és irányzatai

Valentinus tanítványai közül a források gyakran említik Ptolemaioszt, Herakleónt, Secundust, Marcust és Theodotost. Ptolemaiosz különösen a törvény értelmezéséről ismert; Levele Flórához az Ószövetség törvényét több eredetre vezeti vissza. Herakleón a János-evangélium egyik legkorábbi ismert kommentátora volt. Marcushoz Iréneusz különösen szertartási és számmisztikai tanításokat kapcsol.

A valentiniánus irányzatok között a kutatás gyakran megkülönböztet keleti és nyugati vagy itáliai vonalat. A különbségek főként krisztológiai és szótériológiai kérdésekben jelentkeznek. A keleti vonal nagyobb hangsúlyt fektetett a Megváltó mennyei természetére és a pneumatikusok vele való szellemi kapcsolatára. A nyugati vagy itáliai vonal egyes forrásai inkább a pszükhikus Jézus és a mennyei Krisztus viszonyának részletezését mutatják. A források töredékessége miatt ez a felosztás nem minden esetben alkalmazható mereven.

Hatása és utóélete

Valentinus iskolája a 2. századi kereszténység egyik legnagyobb hatású gnosztikus irányzata volt. Tanítása Rómában és Itáliában éppúgy ismertté vált, mint Egyiptomban, Szíriában és Kis-Ázsiában. A valentiniánusok több nemzedéken át jelen voltak, és egyes adatok szerint még a 4. században is akadtak követőik.

Hatásuk nem abban állt, hogy tanításuk a nagyegyházi kereszténység részévé vált volna, hanem abban, hogy jelentős vitára késztették az egyházi szerzőket. Iréneusz, Tertullianus és mások a valentiniánus kihívással szemben fejtették ki részletesebben a teremtés, a megtestesülés, az apostoli hagyomány, a hitvallás és az egyház egységének jelentőségét.

A valentiniánus vita közvetve hozzájárult az ortodoxia határainak világosabb megfogalmazásához. A nagyegyházi szerzők a 2–3. században egyre erősebben hangsúlyozták az apostoli hagyomány nyilvánosságát, a püspöki tanúságtétel folytonosságát, a hit szabályát, az Ó- és Újszövetség Istenének azonosságát, valamint a Krisztus valóságos testéről és feltámadásáról szóló tanítást. Ezek a viták összefüggtek a keresztény kánon, a hitvallási formulák és az egyházi tekintély kialakulásával is.

A modern kutatás a valentiniánusokat már nem csupán az egyházi vitairatok szemszögéből vizsgálja. A Nag Hammadi-i szövegek alapján jobban látható, hogy a valentiniánus gondolkodás sokrétű, bibliaértelmező, liturgikus és filozófiai jellegű keresztény irányzat volt. Ez azonban nem szünteti meg a lényegi különbségeket a valentiniánus tanítás és a később ortodoxnak tekintett nagyegyházi hit között.

Modern recepció

A gnoszticizmus a modern korban új érdeklődés tárgya lett. A 19–20. századtól kezdve vallástörténészek, filozófusok, pszichológusok és teológusok egyaránt foglalkoztak vele. A valentiniánus szövegek különösen azért váltak fontossá, mert a korai kereszténység sokszínűségét, a bibliaértelmezés különböző útjait és az ortodoxia kialakulásának történeti folyamatát világítják meg.

A modern spiritualitásban és populáris vallási irodalomban a „gnózis” gyakran az intézményes vallástól független belső felismerés jelképeként jelenik meg. A történeti Valentinus tanítását azonban nem lehet egyszerűen azonosítani ezekkel a modern értelmezésekkel. Valentinus 2. századi keresztény tanító volt, aki saját korának bibliai, filozófiai és egyházi vitái között alakította ki tanítását.

Főbb valentiniánus fogalmak

Fogalmak rövid magyarázata

Fogalom	Jelentés
Gnózis	Üdvösséget adó felismerés az ember isteni eredetéről, a világ helyzetéről és Krisztus kinyilatkoztató szerepéről
Pléróma	Az isteni teljesség birodalma, ahonnan az aiónok származnak
Aión	Az isteni teljesség személyes vagy megszemélyesített erője
Szüzügia	Aiónpár; a valentiniánus rendszerben az aiónok gyakran párokban jelennek meg
Bythosz	„Mélység”; a megismerhetetlen Atya egyik neve
Sige	„Csend”; a legfelsőbb isteni pár egyik alakja
Sophia	„Bölcsesség”; a pléróma zavarához és a világ keletkezéséhez kapcsolódó alak
Démiurgosz	A látható világ alkotója; a valentiniánusoknál rendszerint korlátozott tudású, nem pedig önmagában gonosz lény
Hülikus	Anyagi ember, aki az anyagi világhoz kötődik
Pszükhikus	Lelki ember, aki hit és erkölcsi élet révén köztes üdvtani helyzetben áll
Pneumatikus	Szellemi ember, akiben a valentiniánus tanítás szerint isteni eredetű szellemi mag van

Források

• Alexandriai Kelemen: Stromata.
• Epiphaniosz: Panarion.
• Euszebiosz: Historia ecclesiastica.
• Hippolütosz: Refutatio omnium haeresium.
• Iréneusz: Adversus haereses.
• Tertullianus: Adversus Valentinianos.
• Tertullianus: De praescriptione haereticorum.
• Ferguson, Everett: Backgrounds of Early Christianity. 3. kiadás. Grand Rapids: Eerdmans, 2003.
• Havrda, Matyáš: Grace in Valentinian Soteriology. Claremont: Institute for Antiquity and Christianity, Occasional Papers 50, 2007.
• Lampe, Peter: From Paul to Valentinus: Christians at Rome in the First Two Centuries. Ford. Michael Steinhauser. Minneapolis: Fortress Press, 2003.
• Layton, Bentley – Brakke, David: The Gnostic Scriptures. 2. kiadás. New Haven–London: Yale University Press, 2021.
• Makidon, Michael – Lioy, Dan: “The Nature of Christ in the Valentinian Sources from the Nag Hammadi Library and Its Relationship with the Fourth Gospel”, Conspectus 18 (2014), 35–58.
• Markschies, Christoph: Valentinus Gnosticus? Untersuchungen zur valentinianischen Gnosis mit einem Kommentar zu den Fragmenten Valentins. Tübingen: Mohr Siebeck, 1992.
• Thomassen, Einar: The Spiritual Seed: The Church of the “Valentinians”. Leiden–Boston: Brill, 2006.
• Thomassen, Einar: “The Eucharist in Valentinianism”, in David Hellholm – Dieter Sänger (szerk.): The Eucharist – Its Origins and Contexts. Tübingen: Mohr Siebeck, 2017.

További irodalom

• Chiapparini, Giuliano: Valentino gnostico e platonico. Il Valentinianesimo della “Grande Notizia” di Ireneo di Lione: fra esegesi gnostica e filosofia medioplatonica. Milano: Vita e Pensiero, 2012.
• Filoramo, Giovanni: A History of Gnosticism. Oxford: Blackwell, 1990.
• Healy, Patrick: “Valentinus and Valentinians”, in The Catholic Encyclopedia. New York: Robert Appleton Company, 1912.
• Jonas, Hans: The Gnostic Religion. 2. kiadás. Boston: Beacon Press, 1963.
• King, Karen L.: What Is Gnosticism? Cambridge, MA: Harvard University Press, 2003.
• Rudolph, Kurt: Gnosis: The Nature and History of Gnosticism. San Francisco: Harper & Row, 1987.
• Sagnard, François-Marie: La gnose valentinienne et le témoignage de saint Irénée. Paris: Vrin, 1947.
• Smith, Geoffrey S.: Valentinian Christianity: Texts and Translations. Oakland: University of California Press, 2020.
• Williams, Michael Allen: Rethinking “Gnosticism”: An Argument for Dismantling a Dubious Category. Princeton: Princeton University Press, 1996.