The Internet Archive discovers and captures web pages through many different web crawls.
At any given time several distinct crawls are running, some for months, and some every day or longer.
View the web archive through the Wayback Machine.
Egy francia költő, Franck Andre Jamme 1970-ben egy párizsi galériában olyan XVII. századi indiai tantrikus festményekbe botlott, amik zavarbaejtő módon emlékeztették európai modern és absztrakt művészek munkáira. A modern művészettel való látszólagos hasonlóság óriási hatással volt a költőre, és úgy döntött Rádzsasztánba utazik és utánajár a titokzatos hagyománynak. Sokáig hiába kereste a megfelelő forrásokat, a családokat, ahol még él a tradíció. 1985-ben egy Dzsaipurba vezető úton buszbalesetet szenvedett, amiben hét ember meghalt, de ő sem úszta meg sértetlenül. Két évbe telt míg fizikailag és mentálisan felépült és visszatérhetett Indiába. Pár évvel rá találkozott egy jóssal, aki szenvedéseit Shaktinak tett felajánlásként értékelte, és hajlandó volt bevezetni őt a tantrikus festményeket készítő és használó nagyon zárt közösségekbe. Azóta Jamme az összegyűjtött kincseket több ízben kiállította és katalógusokba rendezte. A képek kapcsán a nyugati galériák, szakírók újra és újra az európai művészeti hullámokat évszázadokkal megelőző absztrakt művészetről, egyfajta művészettörténei kuriózumról írnak. Nos, ezeknek a tantrikus képeknek annyi köze van csak az absztrakthoz, hogy az európai mozgalom kellett ahhoz, hogy egyáltalán komolyan vegyék – korábban valószínűleg nem is foglalkoztak volna vele. A festett lapoknak spirituális funkcióik vannak, pl. meditáció eszközei. Az egyedi ábrázolásmód gyökerei részben valahol a yantra tradícióban keresendők.
Tíz éve a cseh Schola Gregoriana Pragensis gregorián kórus és a japán Tendai iskola szerzetesei Prágában egy közös koncert erejéig közelebb hozta egymáshoz a két vallás szakrális énekeit. 2005-ben a két kórus Japánban többször is megismételte közös műsorát, majd 2008 nyarán a Maulbronni kolostor Musica Sacra című koncertsorozatának részeként is felléptek. Ezúttal meg is örökítették a koncertet, így mi is hallhatjuk, milyen amikor két ilyen kórus ill. hagyomány egyszerre szólal meg.
Wendy Carlos az első szintetizátorok egyik legfontosabb népszerűsítője, az elektromos zene egyik nagy úttörője (pl. ő használt először vocodert, olyan elektronikus eszközt, mely az emberi hangot átalakítja elektronikus hanggá). A hatvanas években hangmérnökként ismerte meg Dr. Robert Moog-ot, majd elkezdte használni szintetizátorát. A Moog szintiken előadott Bach átíratok az előadónak és a hangszernek egyaránt elismerést hozott (az elismerés Grammy díjakban és a Moog szintetizátorok kultikus és zeneforradalmi státuszán mérhető). Wendy Carlos ma elsősorban a Clockwork Orange, The Shining és Tron filmzenék révén ismert. Az 1986-os Beauty in the Beast lemeze egy egészen különleges pszeudo-tibeti kompozícióval kezd (Incantation). A szerzeményben a tibeti szertartászenék hangszerei, a szerzetesek recitációja és imamalmok hangjai egyaránt szintetizátorral készült imitációk. Egy ilyen koncepció könnyen szülhet hervasztó végeredményt, de ezúttal nem így történt:
Ang Tsherin Sherpa 1968-ban született Katmanduban. Thangka festészetet tizenkétévesen kezdett tanulni apja, Urgen Dorje mellett, aki Tibetben volt híres thangka festő. Tsherin tizennyolc évesen a hat év intenzív képzés után Tajvanra ment számítástechnikát – és mandarin nyelvet – tanulni. A tanulmányok után visszatért Nepálba és apjával együtt festett thangkákat és kolostorokban freskókat. 1989-ben az Egyesült Államokba ment, ahol folytatja a festést. A tradícionális thangkafestésen túl egy saját, egyedi képi világot is megteremtett. Ez együtt rezdül a kortárs tibeti festészet hullámaival. Hasonló témák izgatják és hasonló módon reagál rájuk. Gonkar Gyatso és Gade mellett ő a legkíválóbb.
A korábbi, csak-képek-és-linkek-semmi-szöveg típusú Ang Tsherin Sherpa posztot töröltem.
Wang Zi Won kibernetikus szobrai túl vannak minden emberin: személytelen kiberbuddhák és kiberbódhiszattvák. A tökéletes kiborg és a teljes felébredés, megvilágosodás egyaránt célja, terve az emberiségnek, bár két egymástól nagyon távoli szeletének. Elérni bármelyiket is szinte lehetetlen, mégis sokan törekednek rá fáradhatatlanul.
A blogon bemutatott zenék egy része általában jogosan kapja az alulértékelt, méltatlanul mellőzött címkéket. Fel sem tűnik az ítélet súlya. Magyar vonatkozású lemezeknél viszont nagyon is feltűnő, ha tíz éves késéssel botlok bele egy olyan kivételes albumba, mint a Supreme Silence. Talán a maga korában úgy alakult, hogy nem keltett kellő feltűnést, később meg már nem erőltette se a kiadó, se egy terjesztő. Pedig kellett volna! Nem meglepő módon újra egy fáljmegosztó oldal kellett, hogy kiemeljen egy figyelemre méltó lemezt a homályból.
A Supreme Silence (1998) Peeter Vähi észt kortárs zeneszerző erősen tibeti vonatkozású műve. Nem ez az egyetlen ilyen jellegű munkája, ám ez a legnagyobb, legjelentősebb. Máskor csak egy-egy tétel erejéig merészkedett e területre; ilyen volt korábban a tíz perces Nine Mantras, legutóbb pedig Chrysanthemum Garden (2008) lemezének Green Tara című tétele (egy részlet belőle a YouTube-on), s közben Martin Kuuskmann fagottművésznek is segítő kezet nyújtott The Path of Mantra (2006) lemezénél. A Supreme Silence zenei világát már azelőtt fel tudjuk mérni, mielőtt egy hangot is hallanánk belőle; a résztvevők névsora viszonylag rövid, ám sokatmondó: az Észt Nemzeti Férfikórus, az angol Arsis kéziharang zenekar, Lovász Irén és Koncsok Lhundrup (dungcsen, damaru, recitáció).
Az első tétel egy szinte teljesen instrumentális felvezetés tizenhárom percben (címe szerint egy mandala felajánlás). A hasonló hosszúságú Vajrasattva Mantra a száz szótagú vadszraszattva mantra eredeti nyelvű, ám nagyon is európai ízű előadása. Európaisága éppúgy előnye, mint hátránya. A férfikórus kellő hatást kiváltani nem tudó "mantrarecitációját" Lovász Irén hangja menti meg. Ezt követi a hat perces Supreme Silence, azaz legfelsőbb csend, azaz sunjatá, azaz üresség, azaz két szám közti hat perces szünet. A záró Aspiration for the Pure Land (Törekvés a Tiszta Földre) a lemez csúcsa, itt minden a helyére kerül. Szövege Dzsigten Szumgontól (1143–1217) származik (a teljes szöveg angolul itt a lap alján). A szövegeket egyébként a Drikung Kagyü iskola feje, Drikung Kjabgön Csecang válogatta/ajánlotta a produkcióhoz.
A lemez egyik legerősebb elemét, Lovász Irén hangját először a Hortobágyi Lászlóval közös felvételeken hallottam (a Virágok vetélkedése az egyik legszebb közös munkájuk), és sokáig máshol nem is. Egy 1998-as Magyar Narancs interjúban Hortobágyi Lászlóról és a Supreme Silence lemezről egyaránt mesél az énekesnő.
"A lemez kiadója (Ulrich Rützel, az Erdenklang főnöke - a szerk.) úgy gondolta, hogy az a legjobb, ha én leszek a darab szólóénekese. A premier előtt néhány héttel készült csak el a partitúra, és miután kaptunk már egy díjat (a Világfa német kiadása, a Rosebuds in a Stoneyard a kritikusok nagydíját kapta - a szerk.), azt tűnt számára a legbiztosabbnak, ha velem énekelteti a szólót. Ezért az én hangomra írta a zeneszerző, Peeter Vahi a darabot. Szóval mondták, hogy tibetit kéne énekelni, én meg gondoltam, miért ne. Azt hittem, tibeti népzenéről van szó, és kapok majd archív felvételeket. Aztán ahogy közeledett a bemutató, megkaptam a partitúra első felét. Ahhoz már késő volt, hogy kiszálljak, így csak szörnyülködhettem, hogy milyen nehéz, de akkora kihívás volt, hogy nagyon izgatott, meg tudom-e csinálni. Amikor kimentem Tallinba, az is elég érdekesen nézett ki. A repülőtérről egyenest a próbára mentem, két nap volt a premierig, ott állt hatvan férfi a színpadon, előttük az észt származású, New York-i karmester, Kristjan Jarvi, és mondták, hogy tessék művésznő, lehet beszállni, az első tétel végénél tartunk. Nekem meg remegett a lábam, akkor láttam először a zeneszerzőt, a karmestert, az énekeseket, a kéziharangos zenészeket, egyedül az Ulrichot ismertem, aki a hátsó sorban vigyorgott. Szerencsére a karmester kicsit lelassította a tempót, így ki tudtam mondani azokat az abrakadabrákat, amiket Kelény Béla segítségével tanultam tibetiből és szanszkritből, és amikor kiderült, hogy meg tudom csinálni, akkor elkezdtem a dolgot élvezni. Két bemutató volt: Tallinban a Zeneakadémián és Tartuban, a híres középkori egyetem aulájában, aztán másnap hozzákezdtünk a felvételekhez a tallini rádióban, ebből lett a CD. A félig német, félig New York-i CCn'C Records új sorozatának első darabjaként jött ki."
Egy hete szedtük le a Picasso Pointban az első kalligráfiákból rendezett kiállításom képeit. A huszonöt kalligráfia végül két hét helyett egy teljes hónapot töltött a Hajós utcában. A megnyitó és kiállítás sikerességet megítélni nem kívánom. A reakciók számomra mindenképpen hasznosak voltak. Abban már korábban is biztos voltam, hogy kalligráfiákat kiállítani úgy, hogy nincs igazán mód jelölni, hogy pontosan mit is lát az ember a keretben, nem szerencsés. Akiben a szándék bár megvolt, ám mégsem jutott el a kiállításra, ne bánja. A következő másfél-két évre tervezek további egy-két kiállítást más-más tematikával. A kiállításon megjelenőknek köszönettel tartozom. A szervezőknek, a helynek, a kiállítás megnyitójának és a képfelrakásal vesződöknek méginkább. A facebookon találsz huszonöt fotót a kiállításmegnyitóról. Valamikor a közeljövőben a kalligráfiákból csinálok egy külön galériát.
A megnyitón Rádi Sándor Zsolt által felolvasott szöveg a Mahávairocsana szútra három fejezete (XVI. XXIII, XXIV.). Az első kettő a betűk – leginkább a primordiális "A" – jelentőségéről szól. A szövegek alkalmi fordítások, a megnyitóra készültek, így pl. a XXIV. fejezetet kicsit rövidítettük, hogy érthetőbb legyen. A szútra teljes fordítása folyamatban.
Épp négy éve posztoltam a francia Zingaro társulat Loungta című műsorának ajánlóját. A műsorban leginkább a tibeti kultúra különböző rétegeinek táncai és teatralizálható jelenetei jelennek meg egy egészen új módon, a szélparipa (lungta) jelkép/mítosz által nem kicsit inspirálva. Azóta sikerüt az előadást rögzítő egy órás filmet megnéznem. A műsor kb. háromnegyede egyérteműen 10/10 pontos, az utolsó negyed számomra némi kizökkenést jelent a gyütö szerzetesek és a lovasszínház teremtette egyedi és rendkívüli atmoszférából, de a végeredmény így is mindenképpen figyelemre méltó. A produkció sokkal inkább kreatív vagy akár új távlatokat nyitó, mint blöff vagy olcsó cirkusz. Ha többet nem is akarsz, legalább ezt a két részletet nézd meg:
Alekszej Tegin (Алексей Тегин) a moszkvai underground egyik kultikus figurája. A mai orosz buddhizmus utóbbi 10-12 éve – és egyúttal jövője – is nagyon máshogy nézne ki nélküle. Festészettel kezdte, zenei felfedezőutakkal folytatta, végül a bönnél kötött ki.
Alex Tegin 1951-ben született Moszkvában. Művészetet szülővárosának közép- és főiskoláin tanult. A hetvenes és nyolcvanas években több jelentősebb tárlaton is kiállította fotóreaista/hiperrealista képeit (főleg a nyolcvanas évek elején). Az ezredforduló óta újra rendszeresen szerepel kiállításokon. Legtöbb képét egy helyen a neten a Vrublevszkaja Galéria oldalán találod.
Zenészként fiatalon még Hendrixet játszott, később avantgárd dzsesszt, majd a Swans zenekar hatására a súlyos és nyers zenei formák felé fordult. Aztán jött a bön szertartászene. A kilencvenes években egy prostituálton keresztül jutott hozzá véletlenül/sorsszerűen egy kazetta, amin szerzetesek énekelnek. Eleinte nem tetszett neki, unalmasnak találta, de valamilyen oknál fogva mégis újra meg újra meghallgatta. Amikor énekelni próbálta, jött rá, hogy itt valami egészen különleges, mágikus dologról van szó. A felfedezést több évnyi intenzív gyakorlás követte, majd mikor kitanulta a technikákat, másoknak is továbbadta tudását. Amit tud, nem egy mestertől tudja, így vannak akik szerint ez így hiteltelen, sőt veszélyes. Tegin interjúkban szívesen beszél tapasztalatairól, az európaik által túlmisztifikált mester-tanítvány viszonyról, hangszereiről, és természetesen a gyuke és gyer neveken ismert tibeti énektechnikákról, és azok élettani hatásairól. Az interjúk sajnos mind orosz nyelvűek, így nem tudok azokból érdemben idézni, de egy nagyon rövid részletet azért mindenképpen: "– Próbáltad már a csöd rítust egy temetőben? – A temető azoknak jó akik félnek, vagy valami egzotikusra vágynak, de számomra a halottak közömbösek." Purba néven először 1999-ben rögzített felvételt (harmadmagával). Ez volt az "A" lemez, amit már csak egy olyan lemez követett (2000-ben), ahol a csoport Purbának írta a nevét (innentől már Phurpa). Mostanra már gyakorlatilag követhetetlen a kiadványok száma. Saját nevén 2002-ben adott ki egy brilliáns lemezt Gyer - Sacred Tibetan Music Of Bon Tradition címen. Mindeközben Corps név alatt is fellép, mint egyszemélyes Swans tribute-zenekar.
Mindenképpen érdemes két olyan színházi produkciót is megemlíteni, amiben Tegin részt vállalt. Vlagyimir Epifancev (Владимир Епифанцев) 2001-ben posztmodern Macbeth-jéhez tibeti torokéneket és zenét is használ (a videón 4:10-től van egy ilyen egyperces részlet). A jelmezeket Tegin felesége, Szvetlana Tegin tervezte, így a színpadon feltűnő Csitipati talán nem is olyan meglepő. 2009-ben Oleg Kulin kérte fel Alex Tegint és a Phurpát egy Monteverdi adaptációhoz. Kulintól A Boldogságos Szűz vecsernyéje (Vespro della Beata Vergine) egy egészen szürreális látványvilágot kapott. Hogy ebbe hogy fér bele a Phurpa? Van róla egy videó (és pár fotó).
Posts
