Vulgata

Vulgata
Biblia Sacra Vulgata
Középkori latin Vulgata-kézirat részlete
Szerző	főként Szent Jeromos; részben korábbi latin fordítások és ismeretlen revizorok
Eredeti cím	Egységes eredeti címe nincs; későbbi kiadásokban Biblia Sacra, Biblia Sacra Vulgatae Editionis stb.
Megírásának időpontja	4. század vége – 5. század eleje; egységes latin Biblia-korpusszá fokozatosan rendeződött
Első kiadásának időpontja	nyomtatásban: Gutenberg-Biblia, 1450-es évek; hivatalos pápai kiadások: 1590 és 1592
Nyelv	latin
Témakör	Biblia
Műfaj	bibliafordítás, bibliai szöveghagyomány
Részei	Ószövetség, Újszövetség, egyes kiadásokban függelékek
Fordító	Szent Jeromos
Külső hivatkozás
A Wikimédia Commons tartalmaz Vulgata témájú médiaállományokat.

Az 1590-es pápai Vulgata-kiadás címlapja

A Vulgata a Biblia latin nyelvű szöveghagyománya, amelynek legfontosabb részei a 4. és 5. század fordulóján készültek, főként Szent Jeromos fordítói és revíziós munkája nyomán. Nem egyetlen alkalommal elkészült, teljesen egységes fordítás, hanem összetett latin bibliai korpusz: az Ószövetség nagy része Jeromos héberből készült fordítása, az evangéliumok régi latin szövegének revíziói szintén hozzá kapcsolódnak, míg az Újszövetség evangéliumokon kívüli részének revíziója nem bizonyosan Jeromos műve, egyes deuterokanonikus könyvek és kiegészítések pedig korábbi latin hagyományból kerültek a Vulgata-korpuszba.

A vulgata szó latinul „elterjedt”, „közhasználatú” kiadást vagy változatot jelent. A kifejezést eredetileg nem kizárólag Jeromos Bibliájára alkalmazták: az ókeresztény és kora középkori szóhasználatban a közhasználatú görög vagy latin bibliai szövegekre is vonatkozhatott. A mai értelemben, Jeromoshoz és a későbbi nyugati latin Biblia-korpuszhoz kötött névként csak fokozatosan honosodott meg.

A Vulgata a középkor folyamán a nyugati latin kereszténység meghatározó bibliai szövegévé vált. A tridenti zsinat 1546-ban a régi latin Vulgata-kiadást a latin egyház nyilvános olvasmányaiban, vitáiban, prédikációiban és magyarázataiban „autentikusnak” nyilvánította, és elrendelte a szöveg lehető leghibátlanabb kiadását. A tridenti határozat nyomán jelent meg az 1590-es pápai Vulgata-kiadás, majd az 1592-es, VIII. Kelemen pápa tekintélyével kiadott Clementina, amely évszázadokon át a római katolikus latin Biblia irányadó kiadása volt. A katolikus egyház jelenlegi hivatalos latin Biblia-kiadása az 1979-ben kihirdetett, majd 1986-ban javított kiadásban megjelent Nova Vulgata.

Elnevezése

A latin vulgata editio kifejezés jelentése „közhasználatú kiadás”. A vulgata szó a latin vulgatus melléknévből származik, amelynek jelentése „elterjedt”, „közismert”, „a nép között használatos”. A kifejezés jelentése a keresztény ókor és a kora középkor során változott. Szent Jeromos korában a „vulgata” megnevezés gyakran inkább a közhasználatú görög Septuaginta-szövegre vagy annak régi latin fordításaira vonatkozott, nem pedig a később Jeromos nevéhez kötött latin korpuszra.

A Jeromos-féle és Jeromoshoz kapcsolódó latin Biblia csak fokozatosan lett a nyugati egyház ténylegesen elterjedt szövege. Ennek megfelelően a Vulgata név is csak később vált ennek a latin Bibliának sajátos megnevezésévé. A karoling kori revíziók nyomán a „Vulgata” elnevezés egyre inkább a javított, Jeromoshoz kötött szövegegyüttesre utalt, a 13. századra pedig a kifejezés már kifejezetten ezt a középkori nyugati latin egyházban meghatározó szövegformát jelölte.

Előzmények: a Vetus Latina

A Vulgata előtti latin bibliafordításokat összefoglaló néven Vetus Latinának vagy régi latin bibliafordításoknak nevezik. Ezek nem egyetlen fordító vagy intézmény munkái voltak, hanem több helyen, több időpontban keletkezett latin fordítások és revíziók. A kereszténység nyugati, latin nyelvű területein a Biblia használata kezdetben nagyobbrészt görög nyelven történt, de a 2–3. századtól egyre nagyobb igény mutatkozott latin szövegekre. A régi latin fordítások leggyakrabban a Septuaginta, illetve az Újszövetség görög szövegének alapján készültek.

A Vetus Latina szövegei nagy változatosságot mutattak. Jeromos saját korában azt panaszolta, hogy szinte annyi latin változat létezik, ahány kézirat. A megfogalmazás retorikus, de valós szövegtörténeti problémára utal: az evangéliumok, a zsoltárok és más bibliai könyvek régi latin hagyományában jelentős regionális és szövegbeli eltérések alakultak ki. E változatosság egyik oka az volt, hogy a fordítások nem központi irányítás alatt, hanem különböző egyházi közösségek használatában és másolási gyakorlatában alakultak. A régi latin bibliafordítások sokfélesége nemcsak kézirattörténeti jelenség volt, hanem gyakorlati egyházi problémát is jelentett. A liturgikus felolvasásban, a katekézisben és a vitairodalomban is nehézséget okozhatott, ha ugyanannak a bibliai helynek több, egymástól eltérő latin alakja forgott használatban.

A Vetus Latina nem tűnt el azonnal Jeromos munkája után. Egyes könyvekben és liturgikus használatokban sokáig tovább élt, sőt több olyan könyv szövege, amelyet Jeromos nem fordított újra vagy nem revideált, Vetus Latina eredetű formában került be a későbbi Vulgata-korpuszba. Ilyenek közé sorolják többek között a Bölcsességet, Sirák könyvét és a Makkabeusok könyveit. A Vulgata ezért nem egyszerűen felváltotta a régi latin hagyományt, hanem több ponton magába is építette azt.

Szent Jeromos munkája

Damáz pápa megbízása és az evangéliumok revíziója

Szent Jeromos 382 körül Rómában tartózkodott, ahol I. Damáz pápa környezetéhez tartozott. A pápai ösztönzés elsősorban az evangéliumok latin szövegének revíziójára vonatkozott. Jeromos nem teljesen új evangéliumfordítást készített, hanem a korábbi latin evangéliumszöveget vetette össze görög kéziratokkal, és a nyilvánvaló hibák, harmonizálások és eltérések javítására törekedett.

„Arra késztetsz, hogy a régiből új művet készítsek: hogy miután a Szentírás példányai szerte az egész világon elterjedtek, mintegy döntőbíróként üljek fölöttük, és mivel egymástól eltérnek, eldöntsem, melyek azok, amelyek megegyeznek a görög igazsággal. Kegyes munka ez, de veszedelmes merészség: másokról ítéletet mondani úgy, hogy közben magamat teszem ki mindenki ítéletének; megváltoztatni a tiszteletre méltó öregség nyelvét, és az immár őszbe fordult világot visszavezetni a kisgyermekkor kezdeteihez. Mert ki volna az — akár tudós, akár tudatlan —, aki, amikor kezébe veszi a kötetet, és látja, hogy amit olvas, eltér attól az íztől, amelyet egyszer már magába szívott, ne törne ki azonnal hangos szóval, engem hamisítónak, engem szentségtörőnek kiáltva, amiért merészeltem a régi könyvekhez valamit hozzáadni, bennük valamit megváltoztatni vagy kijavítani? Ezzel az irigységgel és gyűlölettel szemben két ok vigasztal. Az egyik az, hogy te parancsolod ezt, aki a legfőbb pap vagy; a másik pedig az, hogy ami változatokban tér el, az nem lehet maga az igazság — ezt még a rágalmazók tanúsága is bizonyítja. Ha ugyanis a latin példányoknak kell hitelt adnunk, mondják meg, melyeknek: hiszen majdnem annyi példány van, ahány kódex. Ha pedig az igazságot több változat közül kell kikeresni, miért ne térnénk vissza a görög eredethez, és miért ne javítanánk ki azt, amit vagy hibás fordítók adtak rosszul vissza, vagy hozzá nem értő, de vakmerő javítók tettek még romlottabbá, vagy álmos másolók toldottak hozzá, illetve változtattak meg?”

– Jeromos előszava a négy evangéliumhoz, I. Damáz pápának ajánlva

Az evangéliumok revíziója 383–384 körül készült el. Jeromos Damáz pápának ajánlott előszavában utalt a vállalkozás nehézségére: a régi, megszokott latin szöveg megváltoztatása ellenállást válthatott ki, még akkor is, ha a javítás célja a görög szöveghez való hűségesebb igazodás volt.

Damáz halála után Jeromos elhagyta Rómát, és keleti tartózkodása, majd betlehemi letelepedése idején már nem egyszerűen a pápai megbízás folytatójaként, hanem saját filológiai és teológiai meggyőződése alapján dolgozott tovább. Ekkor vált mindinkább meghatározóvá nála a héber szöveghez való visszatérés elve, amelyet később a szakirodalom a hebraica veritas kifejezéssel jelölt.

Az Ószövetség fordítása

Jeromos később Betlehemben telepedett le, ahol héber tanulmányait elmélyítve az Ószövetség nagy részét héberből fordította latinra. Ez a döntés fordulatot hozott: a latin bibliai hagyomány addig főként a Septuaginta fordításaira épült. Jeromos elve szerint az Ószövetség szövegének értelmezésében döntő jelentőségű tanú a héber szöveg, bár fordítói munkájában továbbra is használta a görög hagyományt, különösen Órigenész Hexapláját és más görög fordításokat. Jeromos fordítói munkájának hátterében kivételes nyelvi és filológiai képzettség állt. Rómában klasszikus latin retorikai műveltséget szerzett, jól ismerte a görög nyelvet, keleti tartózkodása idején pedig héberül is tanult. Betlehemi éveiben tovább mélyítette héber ismereteit, zsidó tanítókkal és a palesztinai helyismerettel is kapcsolatba került.

A héberből készült fordítás nem váltott ki egyöntetű lelkesedést. Szent Ágoston és más kortársak bizonyos fenntartásokkal viszonyultak hozzá, részben azért, mert a keresztény közösségek liturgikus és teológiai gyakorlatában a Septuaginta, illetve az arra épülő régi latin szövegek régóta jelen voltak. A későbbi nyugati egyházi gyakorlat azonban fokozatosan Jeromos héberből készült fordításait részesítette előnyben, bár a Vulgata végső korpusza nem azonos pusztán Jeromos héberből fordított könyveinek gyűjteményével.

Jeromos saját beszámolója szerint Tóbiás és Judit könyvét arámi vagy „káldeus” szöveg közvetítésével fordította latinra. Eszter és Dániel görög kiegészítéseit a latin bibliai hagyomány elkülönítve vagy a megfelelő könyvrészekhez kapcsolva őrizte meg. Ugyanakkor több deuterokanonikus könyv esetében Jeromos nem készített új fordítást, így ezek a későbbi Vulgatában régebbi latin hagyományt őriztek meg.

Jeromos ószövetségi fordításai általában a héber szöveghez való hűségre törekedtek, de nem mindenütt mechanikusan szó szerinti módon. Fordítói gyakorlata egyszerre mutat filológiai pontosságot és latin stiláris igényt: a héber elbeszélő próza gyakori mellérendelő szerkezeteit több helyen tömörebb latin mondatszerkezettel adta vissza. Más esetekben azonban tudatosan megőrzött biblikus vagy a régi latin hagyományból ismert fordulatokat, mivel a latin keresztény közösségek már hozzászoktak ezekhez a kifejezésekhez. Egyes helyeken Jeromos a héber tulajdonnevek jelentését is megpróbálta latinul visszaadni, ami később nehezen érthető vagy félreérthető olvasatokat eredményezhetett. Ilyen példaként szokták említeni a Bír 15,19-et, ahol a Lechi helynév és a „állkapocs” jelentésű szó összefüggése a latin szövegben sajátos értelmezési nehézséget okozott. Másutt a fordítást zsidó magyarázati hagyományok is befolyásolhatták. Neh 9,7 esetében Jeromos a káldeai Úr nevét a héber „tűz” jelentésű szóval összefüggésben értelmezte, ami a későbbi olvasó számára nem pusztán földrajzi, hanem hagyománytörténeti értelmezést közvetít.

Az Újszövetség többi része

Az Újszövetség evangéliumokon kívüli részeinek Vulgata-szövege kevésbé biztosan köthető Jeromoshoz. Az Apostolok cselekedetei, a páli és katolikus levelek, valamint a Jelenések könyve latin szövegén is megfigyelhető revízió a görög szöveg felé, de a revizor vagy revizorok személye nem ismert. A kutatásban felmerült több lehetőség, köztük pelagiánus körök vagy más 4–5. századi latin tudósok szerepe, de egyik megoldás sem tekinthető teljesen bizonyítottnak.

A Pelagiushoz vagy környezetéhez kapcsolódó korai használat azért fontos, mert időbeli felső határt ad: a páli levelek Vulgata-szövege a 410 előtti időszakban már ismert volt. Ez nem jelenti szükségképpen, hogy Pelagius készítette volna, csupán azt, hogy a szöveg ekkorra már forgalomban volt.

A zsoltárok latin szövegei

A Vulgata történetében különösen fontos a Zsoltárok könyvének több latin változata. A hagyomány három zsoltárszöveget kapcsol Jeromos működéséhez. Az első egy régi latin zsoltárszöveg római revíziója volt; ezt a hagyományban gyakran Psalterium Romanum néven említik, de a modern kutatás szerint a liturgiában ismert római zsoltárszöveg nem azonosítható egyszerűen Jeromos saját revíziójával. A második a Septuaginta hexapláris szövegéhez igazított latin változat, a Psalterium Gallicanum. A harmadik Jeromos héberből készített zsoltárfordítása, a Psalterium iuxta Hebraeos.

A középkori nyugati és tridenti latin egyházi használatban főként a Psalterium Gallicanum vált uralkodóvá. Ez lett a középkori Vulgata-kéziratok és a nyugati latin zsolozsmahagyomány meghatározó zsoltárszövege. Jeromos héberből készült zsoltárfordítása tudományos és filológiai szempontból jelentős, de nem ez lett a latin liturgikus használat általános zsoltárszövege.

Egyes modern kritikai kiadások, különösen a stuttgarti Weber–Gryson-féle Biblia Sacra iuxta vulgatam versionem, párhuzamosan közlik a gallikán zsoltárt és a héberből készült jeromosi zsoltárváltozatot. Ebből azonban nem következik, hogy minden mai Vulgata-kiadásban kétszer szerepelne a Zsoltárok könyve: a Clementina és a Nova Vulgata kiadási és liturgikus rendje ettől eltér.

Kortárs fogadtatás: Ágoston és Jeromos vitája

Szent Jeromos héberből készült fordításai körül már az ókorban vita alakult ki. Ennek legismertebb példája Szent Ágoston és Jeromos levélváltása, amelyben Ágoston főként a Septuaginta és az abból származó régi latin hagyomány egyházi tekintélyét védte, Jeromos pedig a héber szöveghez való visszatérés jogosultságát hangsúlyozta.

A vita egyik központi esete Jónás könyvének 4. fejezete volt. A Septuaginta és a régi latin hagyomány szerint Jónás feje fölé tök vagy lopótök jellegű növény (kolokýnthē, ill. cucurbita) nőtt; Jeromos viszont a latin hedera, vagyis borostyán/repkény szót használta. Ágoston szerint az ilyen eltérés zavart okozhatott a görög és latin keresztény közösségek között, mert a hívek hosszú időn át a megszokott szöveget hallották a liturgikus és egyházi használatban.

Ágoston egyik levelében egy észak-afrikai, Oea városában történt esetről számolt be: amikor egy püspök Jeromos új fordításából olvastatott fel, a Jónás könyvében szereplő eltérő növénynév miatt felháborodás támadt, különösen a görögül tudó hívek körében. Ágoston érvelése szerint a közösségi béke és a görög egyházi szöveghagyomány tekintélye miatt veszélyes lehetett olyan latin fordítást nyilvános használatba venni, amely sok ponton eltért a Septuagintától és a megszokott latin olvasatoktól.

Jeromos válaszában azt hangsúlyozta, hogy a héber szövegben nem a latinul megszokott „tök” szerepel, és hogy a héber qîqāyôn szó pontos latin megfelelője nem állt rendelkezésre. Azt írta, hogy ha a héber nevet változtatás nélkül hagyta volna meg, a latin olvasó nem értette volna; ha „tököt” fordított volna, olyasmit mondott volna, amit nem talált a héberben; ezért választotta a borostyán/repkény megoldást, amelyet más görög fordítók olvasataival is összhangban állónak tekintett.

A vita nem pusztán botanikai részletkérdés volt, hanem két fordítói és egyházi szempont ütközését mutatta. Ágoston számára a Septuaginta kiemelt tekintélye, apostoli használata és az egyházi közösségek megszokott liturgikus rendje volt döntő. Jeromos ezzel szemben a héber szöveghez, a filológiai pontossághoz és saját fordítói-egzegetikai döntéséhez ragaszkodott. A későbbi latin egyházi hagyomány végül Jeromos munkáját fogadta be meghatározóbb módon, de Ágoston fenntartásai jól mutatják, hogy a Vulgata recepciója nem volt egyszerű és azonnali folyamat.

Középkori szövegtörténet

Jeromos fordításai nem egyszerre és nem ellenállás nélkül váltak uralkodóvá. Az 5–7. században a nyugati kereszténységben egymás mellett éltek a Jeromoshoz kötődő szövegek, a Vetus Latina különböző változatai és vegyes kéziratok. Egy-egy bibliai könyv szöveghagyománya külön utat járhatott be: előfordult, hogy az egyik könyv már jeromosi formában, egy másik még régi latin formában szerepelt ugyanabban a kéziratos kultúrában.

A Vulgata megszilárdulásában döntő szerepet játszott a karoling kor. Nagy Károly uralkodása idején a liturgikus és iskolai reformokkal együtt a Biblia latin szövegének javítására is törekedtek. Alcuin és Orléans-i Theodulf revíziói különösen fontosak voltak. Alcuin szövege széles körben hatott, Theodulf kéziratai pedig tudatosabb kritikai igényről tanúskodnak, mivel margóikon variánsokat és szövegkritikai megjegyzéseket is megőriztek.

A középkori Vulgata-hagyomány egyik legfontosabb kézirata a Codex Amiatinus, a legkorábbi fennmaradt teljes latin Biblia-kéziratok egyike. A 8. század elején Észak-Angliában készült, majd Itáliába került. Jelentősége abban áll, hogy a későbbi, sokszor kevert kézirathagyománynál korábbi és tisztább Vulgata-szöveg tanúja. Más díszes középkori latin evangéliumoskönyvek, például a Kellsi kódex, gyakran kevert szöveghagyományt őriznek, amelyben a Vulgata és a Vetus Latina elemei egyaránt jelen lehetnek.

A 13. században a párizsi egyetem környezetében kialakuló úgynevezett párizsi Biblia tovább egységesítette a középkori latin Biblia használatát. E korszakhoz kapcsolódik a ma is használatos fejezetbeosztás elterjedése, amelyet hagyományosan Stephen Langton nevéhez kötnek. A párizsi Biblia nagy hatással volt a késő középkori kéziratokra és az első nyomtatott latin Bibliákra.

Nyomtatott kiadások, humanizmus és Trident

A Vulgata a könyvnyomtatás történetében is kiemelkedő szerepet kapott. A Gutenberg-Biblia, az első nagy példányszámban, mozgatható betűkkel nyomtatott európai könyv, latin Vulgata-szöveget közölt. A 15–16. században számos nyomtatott Vulgata-kiadás jelent meg, eltérő szövegminőséggel és eltérő javítási elvekkel.

A humanizmus korában a latin Biblia szövegét egyre inkább a héber és görög szövegek fényében vizsgálták. Lorenzo Valla, Rotterdami Erasmus és más humanista tudósok számos helyen bírálták a Vulgata hagyományos olvasatait. A reformáció korában a Vulgata kritikája teológiai és egyházi vitakérdéssé vált: a protestáns fordítók a héber és görög szövegek elsőbbségét hangsúlyozták, míg a katolikus válasz a Vulgata egyházi használatának folytonosságát és tekintélyét védte.

A tridenti döntés előtti időszakban tehát nem egyetlen, minden részletében egységes hivatalos latin Biblia létezett, hanem sok nyomtatott és kéziratos Vulgata-változat. A zsinat egyik célja éppen az volt, hogy a latin egyház nyilvános használata számára biztos és általánosan elfogadott szövegalapot jelöljön ki.

A Tridenti Zsinat és a Vulgata autenticitása

A tridenti zsinat IV. ülése 1546. április 8-án két, egymással összefüggő határozatot hozott a Szentírásról. Az első a kánoni könyvek és az apostoli hagyományok elfogadásáról szólt, a második pedig a szent könyvek kiadásáról és használatáról. A kánondekrétum kimondta, hogy a Szentírás könyveit „egészükben, minden részükkel együtt” kell elfogadni, úgy, ahogyan azokat a katolikus egyházban olvasni szokták, és ahogyan az ősi latin Vulgata-kiadásban megtalálhatók.

A „minden részükkel együtt” kitétel elsősorban a kánoni könyvek és könyvrészek teljességére vonatkozott. A zsinat ezzel a katolikus kánonhoz tartozónak tekintette a deuterokanonikus könyveket, valamint azokat a könyvrészeket is, amelyek a latin egyházi használatban a Szentírás részeként szerepeltek, például Dániel és Eszter görög kiegészítéseit. A formula azonban nem jelentette azt, hogy a Vulgata minden egyes latin olvasata szövegkritikai értelemben hibátlan volna, vagy hogy a latin fordítás tekintélye önmagában meghaladná a héber, arámi és görög bibliai szövegekét.

A Vulgata autenticitásáról szóló határozat szerint a régi és elterjedt latin Vulgata-kiadást a latin egyház nyilvános felolvasásaiban, vitáiban, prédikációiban és magyarázataiban hitelesnek kellett elfogadni. A zsinat ugyanakkor elrendelte, hogy a Szentírást, különösen ezt a régi Vulgata-kiadást, a lehető leghibátlanabbul kell kinyomtatni. Ez a rendelkezés mutatja, hogy a zsinat nem tekintette lezártnak a konkrét latin szöveg kézirati, nyomdai és filológiai javításának kérdését.

A zsinati akták szerint a Vulgata körüli vita nem egyszerűen arról szólt, hogy Jeromos fordítása „sugalmazott-e”. A fő kérdés az volt, hogy a reformáció és a humanizmus korában, a sokféle latin és népnyelvű bibliafordítás között melyik szöveget kell a latin egyház hivatalos nyilvános használatában mérvadónak tekinteni. Az első tervezetek még kifejezetten fenn akarták tartani a Septuaginta tekintélyét, és más fordítások használatát is megengedték volna a Vulgata értelmezésének segítésére. A zsinaton azonban volt olyan szigorúbb irány is (pl. Pedro Pacheco, Jaén bíboros-püspöke), amely a Vulgata elfogadását más kiadások kifejezettebb elutasításával akarta összekapcsolni. A végső szöveg kompromisszumos megfogalmazást alkalmazott: a Vulgata hivatalos latin egyházi használatát rögzítette, de nem mondta ki, hogy az eredeti nyelvű szövegek tanulmányozása tilos vagy szükségtelen volna.

A „régi és elterjedt Vulgata-kiadás” alatt a zsinat nem a későbbi, 1592-ben megjelent Sixto-Clementina-kiadást értette, hiszen az csak 46 évvel ezen zsinati dekrétum után készült el. Nem is Jeromos eredeti fordításának modern kritikai rekonstrukciójáról volt szó, hanem a latin egyházban évszázadok óta használt Vulgata-szöveghagyományról. A zsinati rendelkezés nyomán több javítási kísérlet és kiadás született, míg végül VIII. Kelemen pápa alatt 1592-ben megjelent a hosszú időre hivatalossá vált római Vulgata-kiadás, az úgynevezett Sixto-Clementina.

A katolikus teológia a tridenti „autentikus” minősítést nem úgy értelmezte, mintha a Vulgata mint fordítás önmagában sugalmazott volna. XIII. Leó pápa Providentissimus Deus enciklikája a Vulgatát a tridenti döntésnek megfelelően nagy tekintélyű latin egyházi szövegként kezelte, de nem zárta ki az ősi fordítások és az eredeti nyelvek figyelembevételét. XV. Benedek pápa Spiritus Paraclitus enciklikája (1920) Szent Jeromos fordítói munkáját és a Vulgata egyházi tekintélyét hangsúlyozta. XII. Piusz pápa Divino afflante Spiritu (1943) enciklikája pedig kifejezetten kimondta, hogy a tridenti rendelkezés a latin egyház nyilvános használatára vonatkozott, és nem csorbította az eredeti bibliai szövegek tekintélyét. A Vulgata autenticitása ezért elsősorban jogi-egyházi és tanbeli biztonságot jelentett: azt, hogy a Vulgata hit és erkölcs dolgában megbízhatóan használható, nem pedig azt, hogy minden latin olvasata szövegkritikailag végleges volna.

Ugyanezt az egyensúlyt a második vatikáni zsinat Dei Verbum konstitúciója is fenntartotta. A dokumentum szerint az egyház tiszteletben tartja a Septuagintát, a keleti fordításokat és különösen a Vulgatát, ugyanakkor szorgalmazza, hogy megfelelő és pontos fordítások készüljenek az egyes nyelveken, főként az eredeti bibliai szövegek alapján.

Hivatalos és kritikai kiadások

Az 1590-es pápai kiadás

A tridenti zsinat után hosszú előkészítő munka kezdődött a hivatalos latin Biblia kiadására. Több pápai bizottság foglalkozott a Vulgata javításával. V. Szixtusz pápa végül személyesen is beavatkozott a munkába, és 1590-ben megjelentette a később Sixtina néven emlegetett hivatalos kiadást. A kiadást az Aeternus ille kezdetű bulla kísérte, amely a szöveget a tridenti előírásoknak megfelelő hivatalos kiadásként mutatta be.

Az 1590-es kiadás sorsa rövid volt. V. Szixtusz halála után a kiadás terjesztését rövidesen felfüggesztették, majd új kiadás előkészítése kezdődött. A hivatalos indok a nyomdai és szövegbeli hibák javításának szükségessége volt, bár a történeti szakirodalom a döntés mögött egyházi és tudományos vitákat is számon tart.

A Clementina

VIII. Kelemen pápa 1592-ben új, javított kiadást bocsátott ki. Ez a Sixto-Clementina vagy röviden Clementina néven vált ismertté. A Clementina a 16. század végétől a 20. század végéig a római katolikus latin Biblia irányadó kiadása maradt. Szövege nem modern kritikai kiadás volt, hanem a korabeli egyházi és nyomtatott hagyomány alapján készült hivatalos latin Biblia.

A Clementina nagy szerepet játszott a katolikus teológiában, liturgiában, prédikációban, bibliai idézetanyagban és a népnyelvű katolikus fordításokban. Ugyanakkor a későbbi katolikus bibliakutatás is világosan látta, hogy a Clementina szövege nem mindenütt azonos a Jeromos koráig visszavezethető legkorábbi Vulgata-szöveggel. Ez vezetett a 19–20. századi kritikai Vulgata-kutatáshoz és a bencés revíziós munkához.

Oxfordi kritikai Újszövetség

A Vulgata Újszövetségének egyik legfontosabb kritikai kiadása az oxfordi kiadás volt, amelyet John Wordsworth, Henry Julian White és H. F. D. Sparks szerkesztett. A munka 1889 és 1954 között jelent meg, és célja az Újszövetség Vulgata-szövegének kézirati alapú kritikai rekonstrukciója volt. Az oxfordi kiadás különösen az evangéliumok és az apostoli levelek latin szöveghagyományának kutatásában maradt fontos.

Bencés kritikai kiadás

X. Piusz pápa 1907-ben a bencés rendet bízta meg azzal, hogy a kézirati tanúk alapján készítse elő a Vulgata kritikai revízióját. A cél nem egy új latin fordítás létrehozása volt, hanem Jeromos és a korai Vulgata-szöveg lehető legpontosabb rekonstrukciója. A munka a római Szent Jeromos-apátság bencéseinek irányításával folyt, és 1926-tól 1995-ig több kötetben jelent meg Biblia Sacra iuxta latinam vulgatam versionem ad codicum fidem címen.

A bencés kiadás elsősorban az Ószövetség kritikai kiadására irányult. Módszere a kéziratok összehasonlításán, családokba sorolásán és részletes apparátuson alapult. A vállalkozás a Vulgata Ószövetségéhez a 20. század egyik legrészletesebb kritikai apparátusát nyújtotta. Bár az eredeti terv szerint a Clementina helyébe lépő hivatalos latin Biblia előkészítésének is szolgálhatott volna, a második vatikáni zsinat utáni liturgikus reformok és a Nova Vulgata elkészítése miatt a bencés projekt főként tudományos kritikai kiadásként vált jelentőssé.

Stuttgarti Vulgata

A modern Vulgata-kutatás egyik legfontosabb kiadása a stuttgarti Biblia Sacra iuxta vulgatam versionem, amelyet Robert Weber OSB szerkesztésében indítottak el, majd Roger Gryson gondozott tovább. Első kiadása 1969-ben, ötödik javított kiadása 2007-ben jelent meg a Deutsche Bibelgesellschaft kiadásában.

A stuttgarti kiadás nem a Clementina hivatalos egyházi szövegét reprodukálja, hanem a Vulgata kézirati hagyományának kritikai rekonstrukciójára törekszik. Tartalmazza Jeromos előszavait, több zsoltárváltozatot, és egyes függelékes szövegeket is, például a 151. zsoltárt, Manassze imáját, valamint a Laodiceaiakhoz írt levelet. A kiadás filológiai és tudományos használatra különösen jelentős.

Nova Vulgata

A Nova Vulgata a katolikus egyház jelenlegi hivatalos latin Biblia-kiadása. VI. Pál pápa 1965-ben bizottságot hozott létre a latin Biblia revíziójára, részben a második vatikáni zsinat liturgikus és biblikus megújulásával összefüggésben. A zsoltárok új latin szövege 1969-ben, az Újszövetség 1971-ben, az Ószövetség pedig 1977-ben készült el. II. János Pál pápa 1979-ben a Scripturarum thesaurus apostoli konstitúcióval hirdette ki a teljes Nova Vulgatát mint első mintakiadást; a második javított mintakiadás 1986-ban jelent meg.

A Nova Vulgata nem azonos sem a Clementina egyszerű javításával, sem a stuttgarti Vulgata kritikai kiadásával. Alapelve az volt, hogy a latin egyházi hagyományt összehangolja a modern héber, arámi és görög kritikai szövegkiadások eredményeivel. Ahol a régi Vulgata szövege jól adta vissza az eredeti nyelvek értelmét, azt megőrizte; ahol viszont a modern szövegkritika vagy filológia alapján korrekciót tartottak szükségesnek, ott a latin szöveget módosították.

A Nova Vulgata a latin liturgia számára mintaszöveg és a római rítus bibliai szöveghagyományának referenciapontja. A népnyelvű liturgikus bibliafordítások készítésekor azonban a katolikus előírások nem a latinból való fordítást, hanem a héber, arámi és görög eredeti szövegek közvetlen használatát írják elő; a Nova Vulgata ilyenkor segédeszközként és a latin liturgikus hagyomány tanújaként szolgál.

Szövegtörténeti és fordítási sajátosságai

A Vulgata jelentősége nem merül ki abban, hogy latin fordítás. Egyfelől olyan szövegtanú, amely a késő antik és kora középkori bibliai szövegállapotokról is adatokat őriz; másfelől önálló nyugati keresztény nyelvi és teológiai hagyományt alakított ki. Jeromos fordítási módszere nem mindenütt azonos: az evangéliumoknál inkább revíziós munkát végzett, az Ószövetség nagy részénél új latin fordítást készített, egyes könyveknél pedig régebbi latin szövegek maradtak fenn.

Jeromos híres elve szerint a fordításban általában nem szóról szóra, hanem értelem szerint kell visszaadni a szöveget, ugyanakkor a Szentírás esetében különösen óvatosnak kell lenni, mert a szöveg formájának is jelentősége lehet. Ez a kettősség magyarázza, hogy Jeromos fordításai egyszerre törekednek latin nyelvi érthetőségre, filológiai pontosságra és a bibliai szöveg szentségének tiszteletben tartására.

A Vulgata latin nyelve nem egyszerűen klasszikus latin, hanem keresztény bibliai latin. Szókincse, mondatszerkesztése és kifejezésmódja jelentősen hatott a középkori latin irodalomra, a teológiára, a liturgiára, a kánonjogra és a nyugati népnyelvek vallási szókincsére. A szövegben egyszerre érezhető a klasszikus latin műveltség, a beszélt latin nyelv, a görögből örökölt bibliai szerkezetek és a héber gondolkodásmód hatása. Ez a sajátos nyelvi réteg nagyban hozzájárult a középkori egyházi latin formálódásához.

Több keresztény fogalom latin alakja a Vulgata és a latin egyházi hagyomány közvetítésével rögzült a nyugati kultúrában, például az apostolus, angelus, evangelium, ecclesia, testamentum, iustificatio, sanctificatio és hasonló szavak vagy fogalmi megfelelőik. A magyar vallási nyelvben e hatás részben közvetlen latin jövevényszavakban, részben magyar fordítási megfelelőken keresztül jelentkezett.

Szövegkritikai kérdések és viták

Mózes szarvai

A Vulgata egyik legismertebb és legtöbbet vitatott fordítási helye a Kivonulás 34,29, ahol a latin szöveg szerint Mózes arca cornuta volt, vagyis szó szerint „szarvas”. A fordítás jelentősen hatott a nyugati képzőművészetre: innen ered a szarvakkal ábrázolt Mózes ikonográfiai típusa, amelynek legismertebb példái közé tartozik Michelangelo Mózes-szobra.

A helyet gyakran Szent Jeromos egyszerű félrefordításaként emlegetik, mert a héber qrn gyök jelentésköre kapcsolatba hozható a „szarv” és a „ragyogás” képzetével is. A modern fordítások többnyire úgy adják vissza a szöveget, hogy Mózes arca ragyogott vagy sugárzott. A kérdés azonban összetettebb annál, mint hogy Jeromos pusztán összekeverte volna a „szarvat” és a „fénylést”. A héber kifejezés ritka, a bibliai „szarv” gyakran erő-, hatalom- és dicsőségszimbólum, és a patrisztikus, majd középkori magyarázat a Mózes arcáról szóló helyet szimbolikus teológiai összefüggésben értelmezte.

A „szarvas Mózes” ezért nem csupán nyelvi botlásként, hanem a Vulgata és a nyugati keresztény ikonográfia sajátos fordítási és értelmezési hagyományaként is tárgyalható. Földváry Miklós István elemzése szerint a Vulgata megoldása a részlet nyelvi közegében és a patrisztikus magyarázat fényében nem intézhető el egyszerűen a fordító tévedéseként.

Comma Johanneum

Az Újszövetségben sokat vitatott példa az úgynevezett Comma Johanneum, az 1Jn 5,7–8 hagyományos latin bővítése, amely a mennyei tanúkról — az Atyáról, az Igéről és a Szentlélekről — szól. A szakasz a késő középkori latin hagyományban és a Clementinában szerepelt, de a Vulgata legrégebbi latin kézirati hagyományában (pl. Codex Fuldensis, Codex Amiatinus) és a legkorábbi görög tanúkban a modern kutatás szerint nem mutatható ki.

A stuttgarti kritikai Vulgata-kiadás főszövege nem közli a Comma Johanneum hagyományos hosszabb alakját, és a Nova Vulgata sem tartalmazza azt. A szakasz története jól mutatja, hogy egy hagyományos latin olvasat teológiai jelentősége és szövegkritikai megítélése nem mindig esik egybe. A Comma Johanneum későbbi latin hagyományban betöltött szerepe jelentős volt, de a Szentháromság tana már a 4. századi hitvallásokban és zsinati megfogalmazásokban is központi formát kapott, ezért dogmatikai státusza nem ettől az egy szövegvariánstól függ.

Egyéb szövegvariánsok

A Vulgata több helyen olyan olvasatokat őriz, amelyek eltérnek a későbbi maszoréta héber szövegtől vagy a mai kritikai görög Újszövetség főszövegétől. Ezek az eltérések eltérő eredetűek lehetnek: némelyik régi szöveghagyományt őriz, másik fordítói értelmezésből, liturgikus használatból, magyarázó bővülésből vagy másolási folyamatból eredhet. A modern szövegkritika ezért nem egyszerűen a Vulgata egészét állítja szembe az „eredeti” szöveggel, hanem egyes helyeken külön vizsgálja a latin, görög, héber, szír, kopt, örmény és más tanúk viszonyát.

Jellegzetes ószövetségi példa a Teremtés 4,8 hosszabb olvasata, amelyben Káin ezt mondja Ábelnek: „menjünk ki a mezőre”. Ez a mondat a maszoréta héber szövegben hiányzik, de több ókori tanú, így a szamaritánus Pentateuchus, a Septuaginta, a szír Pesitta és a Vulgata tanúsítja. Ilyen esetekben a Vulgata nem pusztán késői latin toldalékot, hanem akár régi szövegformát is megőrizhet.

Reformátori Vulgata-kritika

A reformáció korában a Vulgata tekintélye vitatott kérdéssé vált. A protestáns bibliafordítók és teológusok rendszerint a héber Ószövetség és a görög Újszövetség elsőbbségét hangsúlyozták, és több helyen bírálták a latin Vulgata olvasatait. A vita nem pusztán filológiai természetű volt, hanem összekapcsolódott a kánon, a hagyomány, a liturgia és az egyházi tekintély kérdéseivel.

Magyar nyelven e kritika egyik legismertebb példája Károli Gáspár A Vizsolyi Biblia előljáró beszéde című írása, amelyben Károli több helyen azzal vádolta a Vulgatát, hogy hozzáadásokat, kihagyásokat vagy katolikus tanításhoz igazított olvasatokat tartalmaz. Károli bírálata a reformáció kori szövegfelfogás összefüggésében értelmezhető: a maszoréta héber szöveget és a korabeli görög szövegkiadásokat gyakran az „igazi betű” közvetlen mércéjeként kezelte.

A modern szövegkritika több ponton árnyalja ezt a régi vitát. Egyes Vulgata-olvasatok valóban későbbi latin vagy liturgikus hagyományt tükröznek, más esetekben viszont a Vulgata olyan régi szövegformát őrzött meg, amelyet más ókori tanúk is támogatnak. Ezért a Vulgata és a reformáció kori héber–görög szövegek eltéréseiből önmagában nem következik sem a Vulgata egészének hiteltelensége, sem valamiféle szándékos egyházi hamisítás.

A reformáció korának egyik visszatérő kifogása volt a görög metanoeite latin paenitentiam agite fordítása is. A kritika szerint ez a megtérést külső vezeklésként értelmezte; a latin és bibliai használat alapján azonban a paenitentia tágabban bűnbánatot, megtérést és annak gyümölcseit jelöli. Ezt a Vulgata más helyei is mutatják, például Mt 3,2 és Mt 4,17, ahol a paenitentiam agite fordulat szerepel, Mk 1,15, ahol a paenitemini et credite evangelio alak áll, valamint Lk 3,8, amely a bűnbánathoz méltó gyümölcsökről beszél.

A katolikus értelmezés sem azonosítja a Vulgata tridenti autenticitását minden egyes latin szó kritikai elsőbbségével. XII. Piusz pápa Divino afflante Spiritu enciklikája szerint a Vulgata hivatalos tekintélye nem csökkenti az eredeti héber, arámi és görög szövegek tekintélyét, és a biblikus kutatásnak ezek vizsgálatára is támaszkodnia kell.

Vulgata-kritikák és szövegtörténeti értékelésük

Kritikai állítás vagy félreértés	Szövegtörténeti és teológiai kontextus
„A Tridenti Zsinat szerint a Vulgata sugalmazott és szövegkritikailag hibátlan.”	A katolikus értelmezés szerint a tridenti autenticitás nem kritikai, hanem jogi-egyházi jellegű volt: a latin egyház nyilvános használatára vonatkozott, és nem csökkentette az eredeti héber, arámi és görög szövegek tekintélyét.
„A Vulgata miatt a katolikusok nem használhatták az eredeti nyelveket.”	A tridenti döntés nem tiltotta a héber és görög szövegek tanulmányozását. XII. Piusz kifejezetten ösztönözte a forrásnyelvek és a kritikai módszerek használatát.
„A Vulgata tudatosan a katolikus tanításhoz van igazítva.”	A Vulgata tartalmaz vitatható vagy későbbi latin olvasatokat, de ezekből önmagában nem következik szándékos dogmatikai hamisítás. Több esetben a Vulgata régi szövegformát őriz, amelyet más ókori tanúk is támogatnak.
„A paenitentiam agite a görög metanoeite meghamisítása, mert a katolikus vezeklésrendszert szolgálja.”	A latin paenitentia jelentése „megbánás, bűnbánat”; a Vulgata Mk 1,15-ben a paenitemini alakot használja, Lk 3,8 pedig „a bűnbánathoz méltó gyümölcsökről” beszél. A fordítás nem pusztán külső vezeklést, hanem a megtérés belső és külső egységét fejezi ki.
„Mózes szarvai Jeromos nyilvánvaló félrefordításából erednek.”	A modern fordítások többnyire „ragyogott/sugárzott” értelemben adják vissza az Ex 34,29-et, de a héber kifejezés ritkasága, a „szarv” bibliai szimbolikája és a patrisztikus értelmezés miatt a Vulgata megoldása nem intézhető el egyszerű iskolás tévedésként.
„A Comma Johanneum bizonyítja, hogy a Vulgata dogmatikai interpolációkat kényszerített a Bibliába.”	A Comma Johanneum a későbbi latin hagyomány jelentős olvasata volt, de nem mutatható ki a Vulgata legkorábbi latin kézirati hagyományában; a modern kritikai görög kiadások, a stuttgarti Vulgata és a Nova Vulgata nem közlik a hagyományos hosszabb formát.
„A Nova Vulgata egyszerűen a Clementina javított változata.”	A Nova Vulgata új hivatalos latin kiadás, amely a latin hagyományt a modern héber, arámi és görög kritikai szövegek eredményeivel hangolta össze.
„A mai katolikus liturgikus bibliafordításokat latinból kell készíteni.”	A Liturgiam authenticam szerint a bibliai szövegek fordításait közvetlenül a héber, arámi vagy görög eredetiből kell készíteni; a Nova Vulgata segédeszköz és a latin liturgikus hagyomány referenciapontja.

Magyarországi recepció

A Vulgata a magyar bibliafordítás történetében is meghatározó szerepet játszott. A középkori magyar kódexekben fennmaradt bibliai részletek — különösen az evangéliumok, zsoltárok és lekciók — rendszerint a latin egyházi szöveghagyomány, elsősorban a Vulgata közvetítésével kapcsolódnak a bibliai szöveghez. A Bécsi kódex, a Müncheni kódex és az Apor-kódex által megőrzött fordításcsoport eredete, közege és egyházi-mozgalmi háttere vitatott; a régebbi szakirodalomban gyakran „huszita Bibliaként” emlegették, de a fordítás latin, Vulgata-alapú jellege a kutatásban általánosan számon tartott szempont.

A késő középkori magyar kódexirodalomban a Vulgata-szöveghez való viszony többféle formában jelentkezett. Egyes fordítások erősen ragaszkodtak a latin szerkezethez és szóhasználathoz, mások szabadabban magyarítottak. A kódexekben fennmaradt bibliai részletek fontosak a magyar nyelv története szempontjából is, mert a keresztény fogalmak és bibliai fordulatok magyar megfelelőinek korai rögzüléséről tanúskodnak.

A magyar katolikus bibliafordítás történetében különösen jelentős Káldi György jezsuita fordítása, amely 1607-re készült el, de nyomtatásban csak 1626-ban jelent meg Bécsben. Káldi fordítása hosszú időn át a magyar katolikus bibliahasználat meghatározó szövege maradt.

A 20. századi Szent István Társulati kiadások címükben is jelezték a kettős irányt: „a Vulgata szerint”, Káldi György fordítása nyomán, de „tekintettel az eredeti szövegre”. Ez jól mutatja, hogy a magyar katolikus recepcióban a Vulgata-alapú folytonosság és a héber, arámi, görög szövegek figyelembevétele nem szükségképpen egymást kizáró szempontként jelent meg.

A Szent Jeromos Katolikus Bibliatársulat 20. század végi Káldi–Neovulgáta-fordítása ezt a hagyományt a Nova Vulgata és az eredeti nyelvű bibliai szövegek figyelembevételével folytatta. Az újszövetségi kiadás impresszuma szerint a Káldi-féle fordítás „nyelvében megújítva, javítva a Neovulgáta alapján” készült.

Hatása a nyugati kereszténységre és a kultúrára

A Vulgata több mint egy évezreden át a nyugati kereszténység legfontosabb bibliai alapszövege volt. Hatása kimutatható a liturgiában, az egyházi énekben, a prédikációirodalomban, a szerzetesi olvasmánykultúrában, a skolasztikus teológiában, a középkori jogi és politikai nyelvben, valamint a képzőművészetben. A középkori Európa bibliai idézetanyagának túlnyomó része latinul, Vulgata-formában terjedt.

A középkori egyetemeken és kolostori iskolákban a Biblia magyarázata szorosan kapcsolódott a Vulgata szövegéhez. A glosszák, kommentárok, prédikációs segédletek és teológiai összefoglalók rendszerint latin bibliai szöveghelyekre épültek. A középkori bibliai műveltségben ezért a Vulgata nem csupán fordítás volt, hanem az értelmezés, idézés és tanítás közös nyelvi alapja.

A Vulgata a népnyelvű bibliafordításokra is nagy hatással volt. A középkori nyugati kereszténységben számos népnyelvű bibliafordítás közvetlenül vagy közvetve a latin Vulgatából készült. Még ott is, ahol a reformáció után a héber és görög eredeti szövegekre való hivatkozás erősödött meg, a latin bibliai hagyomány nyelvi és fogalmi hatása tovább élt.

A magyar vallási nyelvben több latin egyházi eredetű szó vagy bibliai fogalom kapcsolódik a Vulgata és a latin keresztény hagyomány közvetítéséhez. Ilyenek például az apostol, angyal, evangélium, testamentum, pászka, publikánus és eklézsia szavak, illetve olyan teológiai fogalmak magyar megfelelői, mint a megigazulás, megszentelődés és üdvösség. Ezek nem mindig közvetlenül a Vulgatából kerültek a magyarba, de a latin egyházi bibliai kultúra közvetítő szerepe jelentős volt.

Kánoni és liturgikus helyzete más keresztény hagyományokhoz képest

A Vulgata sajátosan a nyugati latin kereszténység szöveghagyománya. A keleti kereszténységben nem a Vulgata, hanem elsősorban a görög Septuaginta, illetve szír, kopt, örmény, grúz, ószláv és más fordítási hagyományok játszottak meghatározó szerepet. A katolikus egyház a Vulgata különleges latin tekintélye mellett is tiszteletben tartja ezeket az ősi fordításokat.

A protestáns hagyományban a reformáció után a Vulgata elveszítette korábbi normatív szerepét. A protestáns bibliafordítások elvileg a héber és görög szövegeket tekintették elsődlegesnek, bár a gyakorlatban a Vulgata, a középkori latin értelmezési hagyomány és a korábbi fordítások hatása továbbra is érezhető maradt. A modern ökumenikus és tudományos biblikus kutatásban a Vulgata nem elsősorban felekezeti vitairatként, hanem fontos ókori-középkori szövegtanúként és kultúrtörténeti forrásként is szerepet kap.

Fontosabb latin szöveghagyományok és kiadások

• Vetus Latina – a Vulgata előtti latin bibliafordítások összefoglaló neve; nem egyetlen kiadás, hanem szöveghagyomány.
• Jeromos fordításai és revíziói – az evangéliumok revíziója, az Ószövetség nagy részének héberből készült latin fordítása, valamint több zsoltárváltozat.
• Karoling revíziók – Alcuin és Theodulf munkái, amelyek a középkori Vulgata-szöveg megszilárdulásában játszottak szerepet.
• Párizsi Biblia – a 13. századi egyetemi használatban elterjedt latin Biblia-forma.
• Gutenberg-Biblia – a Vulgata egyik leghíresebb korai nyomtatott kiadása.
• 1590-es pápai Vulgata-kiadás – V. Szixtusz pápa hivatalos kiadása.
• Clementina – VIII. Kelemen pápa 1592-es kiadása, a római katolikus latin Biblia évszázadokon át meghatározó standard szövege.
• Oxfordi kritikai Újszövetség – Wordsworth, White és Sparks kritikai Újszövetség-kiadása, 1889–1954.
• Bencés kritikai kiadás – X. Piusz pápa kezdeményezésére indult kritikai kiadás, főként az Ószövetségre, 1926–1995.
• Stuttgarti Vulgata – Weber–Gryson-féle modern kritikai kiadás, első kiadás 1969, ötödik kiadás 2007.
• Nova Vulgata – a katolikus egyház jelenlegi hivatalos latin Biblia-kiadása, 1979; javított második kiadás 1986.

Források

• Robert Weber; Roger Gryson, eds. (2007). Biblia Sacra iuxta vulgatam versionem (5. javított kiadás ed.). Stuttgart: Deutsche Bibelgesellschaft. ISBN 9783438053039.
• Andreas Beriger; Widu-Wolfgang Ehlers; Michael Fieger, eds. (2018). Hieronymus: Biblia Sacra Vulgata. Lateinisch-deutsch. Vol. I–V. Berlin–Boston: De Gruyter.
• Houghton, H. A. G. (2016). The Latin New Testament: A Guide to its Early History, Texts, and Manuscripts. Oxford: Oxford University Press. ISBN 9780198744733.
• Metzger, Bruce M. (1977). The Early Versions of the New Testament: Their Origin, Transmission, and Limitations. Oxford: Clarendon Press. ISBN 9780198261704.
• Metzger, Bruce M. (1994). A Textual Commentary on the Greek New Testament (2. ed.). Stuttgart: Deutsche Bibelgesellschaft. ISBN 3438060108.
• Tov, Emanuel (2012). Textual Criticism of the Hebrew Bible (3rd ed.). Minneapolis: Fortress Press. ISBN 9780800696641.
• Würthwein, Ernst; Fischer, Alexander Achilles (2014). The Text of the Old Testament: An Introduction to the Biblia Hebraica (3rd ed.). Grand Rapids: Eerdmans. ISBN 9780802866806.
• Kelly, J. N. D. (1975). Jerome: His Life, Writings, and Controversies. London: Duckworth. ISBN 0715608002.
• Berger, Samuel (1893). Histoire de la Vulgate pendant les premiers siècles du moyen âge. Paris: Hachette.
• Smalley, Beryl (1952). The Study of the Bible in the Middle Ages (2. ed.). Oxford: Basil Blackwell.
• Bogaert, Pierre-Maurice (1988). "La Bible latine des origines au moyen âge. Aperçu historique, état des questions". Revue théologique de Louvain. 19 (2): 137–159. doi:10.2143/RTL.19.2.2014146.
• Sutcliffe, E. F. (1948). "The Name Vulgate". Biblica. 29: 345–352.
• Földváry, Miklós István (2004). "Mózes szarva". Antik Tanulmányok. 48 (1–2): 115–123. doi:10.1556/AntTan.48.2004.1-2.14.
• Takács, László (2019). "Szent Jeromos és Szent Ágoston vitája a fordításról". Antikvitás & Reneszánsz. 2 (3): 51–62. doi:10.14232/antikren.2019.3.51-62.
• Zsengellér, József (2021). "A Septuaginta és a Vulgata keletkezéstörténetének párhuzamai". In Zsengellér, József (ed.). A nagy zarándok végleg célhoz ért: Tanulmányok Xeravits Géza emlékére 50. születésnapja alkalmából. Budapest: Magyar Hebraisztikai Társaság – L'Harmattan. 159–172. o. ISBN 9789634148340.
• Székely, Tibor (2003). A magyar bibliafordítások történetéből 1500–1955. Budapest: Országos Műszaki Információs Központ és Könyvtár. ISBN 9789634604587.
• Károli, Gáspár (1940). Borbély László (ed.). A Vizsolyi Biblia előljáró beszéde. Bethlen Gábor Könyvtár. Incze Gábor tanulmányával. Budapest: Országos Bethlen Gábor Szövetség.
• Ószövetségi Szentírás a Vulgata szerint, Káldi György S. J. fordítása nyomán, tekintettel az eredeti szövegre. Vol. I–III. Budapest: Szent István Társulat. 1930–1934.
• Újszövetségi Szentírás. Budapest: Szent Jeromos Katolikus Bibliatársulat. 1999. ISBN 9638527234.
• Heinrich Denzinger; Peter Hünermann, eds. (2004). Hitvallások és az Egyház Tanítóhivatalának megnyilatkozásai. Budapest: Szent István Társulat.
• XII. Piusz pápa (1943. szeptember 30.). "Divino afflante Spiritu". Vatican.va. Hozzáférés: 2026. május 10..
• "Dei Verbum". Vatican.va. 1965. november 18. Hozzáférés: 2026. május 10..
• II. János Pál pápa (1979. április 25.). "Scripturarum thesaurus". Vatican.va. Hozzáférés: 2026. május 10..
• Istentiszteleti és Szentségi Kongregáció (2001. május 7.). "Liturgiam authenticam". Vatican.va. Hozzáférés: 2026. május 10..

Kapcsolódó szócikkek

• Szent Jeromos
• Szent Ágoston
• Vetus Latina
• Septuaginta
• Tridenti zsinat
• Káldi György
• Károli-biblia
• Huszita Biblia
• Biblia pauperum

Külső hivatkozások

• A Nova Vulgata teljes szövege – Vatikán
• A stuttgarti Vulgata ismertetése – Német Bibliatársulat
• A Vulgata revíziója – Katolikus Enciklopédia
• A tridenti zsinat negyedik ülése – Papal Encyclicals Online